 |
|
||||
NABOKOV - 2005/51 Józsa Márta» Adaptáció, független műalkotás, netán provokáció? Számon kérhető-e a regény vagy legalább a regény szerzőjének intenciója a filmen? Van-e értelme feltenni e kérdéseket? Annyiban talán igen, hogy a Lolita olvasója mindenképpen Lolitát keresi a vásznon, ha már. Két film is készült a Lolitából - mintha mindkettő szerzője eleve le-mondott volna arról, hogy Lolita-filmet készítsen. Mintha a filmek szerzői elgondolkodtak volna valamin, majd elgondoltak valamit, de mintha nem látták, mintha nem ismerték volna saját műfajukat. Más kérdés, hogy szerzőik mentségére váljék: maga Nabokov is bedőlt az ötletnek. Először idegenkedett tőle, később azonban beleszeretett a gondolatba, hogy film készüljön a Lolitából (másként szólva: hogy elkészüljön a regény filmes fordítása) ― hogy azután az eredményt látva igazolódjanak korábbi félelmei. Két történet, közöttük több mint harminc év. Két történet, azonos hibákkal, ám jelentős különbséggel: Kubrick Nabokovtól, Lyne pedig Kubricktól félt, amikor remegő kézzel skiccelte föl Lolita és Humbert Humbert vizuálisan máig nem létező, tehát ábrázolásában megoldatlan alakját. Kétségtelen, hogy Kubrick sorsa nehezebb volt: a filmtörténet talán leglegendásabb ma-ximalistájának (Kubrick ugyanazzal a színésszel szinte soha nem tudott kétszer forgatni, elviselhetetlen és feldolgozhatatlan volt számukra, hogy a rendező esetenként száznál is többször eljátszatott velük egy-egy jelenetet, mire tökéletesnek találta) a szépírók legrafináltabbjai egyikének legdirektebb történetéből egyik legkevésbé direkt szálán keresztül illett volna kibogoznia mindazt, amit Nabokov Lolitának, azaz inkább Humbert Humbertnek gondolt. E nehezen kifejthető és a rendezői film eszközeivel voltaképp reménytelennek gondolható, a mögöttes tartalom által meghatározó kudarcpredesztináció ok arra, hogy párhuzamosan szóljunk a két filmről. A nyilvánvaló különbségek ellenére mindkét alkotásra rányomja bélyegét az elutasításfóbia (Lyne filmje ellen még a bemutatása előtt szót emelt például a lengyel katolikus egyház) és a regény nimbusza miatti elvárások. Mindemellett Kubrick recepciója jó-val jobb volt, amihez valószínűleg hozzájárult Kubrick tévedhetetlenségéről, maximalizmusáról szóló mítosza. Ugyanis mindkét Lolita lényegében félénk és megalkuvó mű, ahol Lyne Kubricktól nemcsak a történet interpretációját, hanem azt a gyávaságot is eltanulta, amelynek láttán feltehető a kérdés: ha ennyire félelmetes a Lolitát vászonra vinni, akkor miért éppen ezt a filmet kellett megcsinálniuk? És folytathatnók úgy: miért kellett olyan filmet rendezni, amelyben kódolva van a kudarc? Igaz, a botrány hozta hírnév is hírnév. Az aggodalmak persze nem szorulnak magyarázatra: már a regény előélete kódolta botrányt. A közvélemény nemcsak az 1962-es, első adaptációnál, hanem jóval később, az író és a mű irodalmi sikere és elfogadottsága után, az 1996-ban forgatott és 1998-ban bemutatott Lyne-féle filmnél is félelemmel és borzongással próbálta elhatárolni a morálisan és művészileg értéknek tekinthető művektől a Lolitát. Érthető, de nem elfogadható, hogy mindkét alkotás rendkívül prűd, az érzékiséget nemegyszer igen suta és méltatlan közhelyekkel próbálja skiccelni. A két Humbert Humbert közül (Kubricknál James Mason, Lyne-nál Jeremy Irons játssza) Kubricknál nyersebb, a szenvedélytől szenvtelenné váló karakter, miközben éppen nála érhető tetten a keserű líra és a bujkáló szatíra ábrázolásának igénye. Lyne intellektuálisabb alkatú színészt választott és közvetlenebb, az ironikus elem helyett az annál hollywoodiasabban ábrázolható néma szenvedés rezdüléseire vezette Humbert Humbert megformálóját.[Folytatás] Józsa Márta » Bemutatkozás » A szerző további írásai az EX Symposion-ban:
|
|||||
