Egy szöveg arról, hogy mifajta vívódásokat okoz az egyszeri befogadónak Leni Riefenstahl filmjeinek megtekintése, egyáltalán: az a körülmény, hogy ezek a filmek létrejöttek és vannak, ezért azután a szerző szükségesnek látja e körüli, nem kevés számú problémáját rendszerezni és közzétenni, felhasználva e munkában azt a kézenfekvő lehetőséget, hogy az ép ésszel nehezen kezelhető probléma boncolgatásának során ne csak az írás címében, hanem annak testében is kurzivált sorokkal idézze a szóban forgó rendező egykori alkotótársának, barátjának, egyes források és korabeli pletykák szerint szeretőjének, Balázs Bélának A kékszakállú herceg vára című operalibrettóját, annak pedig különösen azt a kérdésfelvetését, miszerint van-e legalább egy vagy legfeljebb két olyan ajtó a legsúlyosabb, e rendszerben szám szerint hét titok várában, melyek felnyitásától megóvhatnánk magunk.

Leni Riefenstahl létezésére Bretter Zoli barátom hívta fel valamikor nagyon régen a figyelmem, ő - Zoli mármint - olyan régóta barátom, hogy annál korábbi idő nincs is. Természetesen azért szólt, vélhetően nem sokkal az után, hogy maga is megismerkedett vele, mert ezt fontosnak tartotta, és tudta, hogy mit cselekszik akkor, amikor az őt ért kulturális és morális sokkot nem habozott megosztani velem. Később sokáig, és egy ideig hasztalan, keresgéltem Leni Riefenstahl filmjeit (melyekről akkor még nem tudtam, hogy amúgy Bécsben minden nehézség nélkül beszerezhetők), és többnyire a saját köreimben keresgéltem őket, ott, ahol barátaim közül a legtöbben keresnék, felhívtam telefonon több egyetemet és filmklubot, a legtöbb helyen tudták, hogy miről van szó, és többféle, általam teljesíthetetlen feltételt szabtak (elfoglalt, kenyérkereső ember vagyok, igen kevés időt áldozhatok azokra, aki az én időmmel akarnak sáfárkodni), mondván, hogy esetleg itt és ott, de csak így vagy úgy, és ekkor vagy amakkor nézhetném meg, és semmiféleképpen nem tudnak segíteni abban, hogy legyen nekem is példányom, melyet szabadon nézegethetek a gondolkodó munkára tartogatott éjszakákon. E több hónapos kudarcsorozat után, nem is tudom, honnan, nyilván valami távolról indult asszociációsort követve, hirtelen eszemben jutott, hogy talán érdemes volna a náciknál keresni a filmeket. Gyorsan körülnéztem az interneten, ott nem nehéz ilyesmire bukkanni, meg is találtam perceken belül a forgalmazót, telefonszámmal, felhívtam, szinte kikérte magának a kérdést, Riefenstahl, hát hogyne volna, akár azonnal is mehetek, kétezer-ötszáz forint lesz mindössze, ad egy kódot, azt mondjam be a kaputelefonba, forduljak jobbra, és ne ijedjek meg, menjek le a pincébe, azért megijedtem, pedig amúgy nem jellemző, jól bevált módszerem van a váratlan helyzetek elviselésére, rendszerint mondogatom magamban, hogy én újságíró vagyok, tehát kívülálló, és kívül is helyezhetem magam azon a történeten, amelybe nem szeretnék szereplőként belekerülni, ez jól szokott működni. Végül működött ott is, de nehéz volt, már abban is láttam valami bizarr célzatosságot, hogy a bolt Újlipótvárosban van, egy olyan ház pincéjében, melyből - és itt nemigen lehetett tévedni - minden bizonnyal elvittek néhány embert a Dunába lőni negyvennégyben. Aztán a pince maga: némi tanácstalan tekergés után az épületgépészeti elemek között aránylag hamar rábukkantam a bolt bejáratára, az ajtón karlendítős Hitler-kép volt, bent pedig egy fényes délben véletlenül (mert azóta jártam újra ott, és akkor nem ez volt a helyzet, tehát nem erőltetnék következtetéseket az először látott helyzetből levonandó) éppen dadogóan részeg, foghíjas pasas. Úgy rémlik, mintha láttam volna már a politikai hardcore füttyös-torlaszos tüntetésein