Rotyog, forr a halászlé

Csalfa babám a másé,

Így az élet gondtalan,

Horgászhatok boldogan!

(Közkedvelt lakodalmas rock, a gyűjtés helye: Kárpátalja, Mezővári, Dzsoki Bár)

Lityinek, Litauszki Jánosnak, a Cérnaszálon című dokumentumfilm rendezőjének, az írás élményanyagát szolgáltató kárpátaljai forgatások szeretetteljes emlékére a film riportere, egyben: a szerző

Elza Tisza-menti lány, azt mondja, nincs benne semmi harag. Sőt, olyan érdekes volt, amikor először megláthatta a Tiszát, tizenkilenc éves korában, a többiek magyarba' persze, hogy nem értették: hogy-hogy csak tizenkilenc évesen, mit csinált addig ez a lány, hiszen a Tisza ott folyik el faluja mellett, néha kopog is a küszöbön, néha nagyobb is a baj, évről évre arról beszélnek tél vége felé, hogy vajon megússzák-e árvíz nélkül a tavaszt, néha sikerül is nekik, néha, gyenge nagyon a töltés, a Tisza meg, tudjuk, zúgni, azt tud, meg bőgve is törni át a gátat. Olyan sokat tanultunk róla az iskolában - meséli a Duna-parton, miközben keresi a nagyobbik identitás-folyó partján, a ká-európai össz-identitás-folyó partján az otthonát, még leginkább az a néhány csónak emlékezteti a beregszászi járás déli határára, a helyre, ahol él, de nem lakik, azok is a Tiszán úgy, de úgy eveznek, mondja, egyszer még én is felülnék talán egy hajóra - mert én az iskolában mindig Petőfi Sándortól szavaltam, hogy a Tiszánál, pedig matektanár szerettem volna lenni, de négyen voltunk testvérek, és a szüleim nyugdíjba mentek, nem volt amiből.

A történelmi ismeretekbe és az értelmezési tartományba ez a közlés még csak-csak belefér, edzett zónabeli elmék értik is, hogy Elza lány korában azért nem láthatta a Tiszát, mert ott volt a Zóna, maga a Tisza volt a Zóna. Radarok, katonák, szögesdrót, aknamezők, a teljes nagy-testvéri tartozék-rendszer, még jó, hogy a Tisza néha meglátogatta őket. Jó a fenét. De azért Elza szerencsés: itt generációk haltak meg a Tisza-parton úgy, hogy soha életükben nem látták a Tiszát, neki pedig alig tizenkilenc évig kellett erre várnia. Jó, vagy legalábbis szerencse az is persze, hogy most már végre a Duna partján varrhatja a zöld lepedőket, kórházi lepedőket, a magyarországi kórházak lepedőit zömmel kárpátaljai nők varrják havi hatvanért, napi tizennégy órán át, az álomfizetésért, az a pénz odaát tényleg álom, az igazi szerencse az, hogy erre a melóra magyar minimálbéréért nemigen találni magyar állampolgárságú rabszolgát. A férje is itt van neki, szerencsére, magyarba', méghozzá Pesten, lakóparkot épít, kőműves-segéd, kéthetente találkoznak, haragszom rád, mert nem adsz pinát, adj pinát - mondja többször egymás után a Karabahból visszatért valamikori szovjet katona, a férj, minden második vasárnap, amikor meglátogatja a Duna-parti faluban, a varroda sufnijában nyolcadmagával lakó asszonyát. Nem lehet, itt nem lehet, nem azért jöttünk, mondja suttogva az asszony, minden szavát mindig legalább tízen hallják. Egy volt szovjet bakának, ha magyar volt, nem csak ez a baja: neki annyi elégtétel sem juthatott, hogy valaha is kivonuljon Magyarországról, a kárpátaljai szovjeteknek tilos volt Magyarországot megszállniuk, nekik Karabah dukált, ahol látott azeri fejekkel focizó szovjet katonát, meg azeriek által lincseltet is, igaz, őt sohasem bántották, de nem azért nem, mert ő kárpátaljai magyar vöröskatona volt, hanem azért, mert olyan mokány képű, mintha maga is azeri török volna - de a tovarisi konyec azért neki is konyec volt.

Az a rubel-világ volt az igazi, mondja Kati, neki még egy obsitos-konyeces vöröskatona sem jutott, ő fiatalabb, tehát ő a varrógépet nyomja, mióta él, ő már nem a jó rubel-világban lett felnőtt. A jó világ