A szemétről nekem is van saját vízióm.

A szemét a legnehezebben bomló hagyatékok közé tartozik, azokat a restanciákat nevezhetjük annak, melyeket nem tudunk eltüntetni, de megtartani sem: idetartozik sokféle papír az azokhoz tartozó stigmákkal együtt a nemesi oklevéltől a bárcáig, a sugárzó hulladéktól az el nem égethető, de nem is vállalható kéziratokon át bármi, amitől folyton szabadulnánk, de nem lehet. Idetartozik, ebben az értelemben, nemcsak a hulla, hanem annak a néha nyomasztó, de legtöbbször az asztalról lesöpört gondolata is, hogy magunk is hullák, következésképpen globálisan is, no meg hátrahagyottaink számára is, szemetek leszünk. Életünk tehát a pre-szemét kor, a valameddig elhúzódó restancia.

Némi laufot is hagy persze számunkra ez a restanciában s restanciának élés, ezt hívjuk örömnek.

Fel lehet például mászni, augusztusban leginkább, a Hargitára, hanyatt lehet feküdni, hogy lásson az ember végre csillagokat, és tényleg, az égető kánikula után hirtelen négy-öt fokosra hűlő levegő, és a globalizáció közhelyei elől menekülő kényszerturizmus elszórt tábortüzei villognak idegesítően, mint a kötelezően megélt autentikus élmény, bár kétségtelen, hogy a gazdagon fényezett keleti égbolt a csillagok átszűrődő fényét még mindig sokkal jobban láttatja, mint egy közép-európai menekülés a kézenfekvő múltba: a helyre, ahol az ember azt eszik, amit vitt magával, vagy amit talál, ahol nincs asztal, szék és olvasólámpa sem, és ahonnan visszatértében kötegekben lehet elolvasni a felgyülemlett újságokat, mint a hajót ritkán látó gyarmatokon. Kétségtelen tehát, hogy a Hargita fölötti sem az az ég, amit már állítólag csak Óceániában lehet látni, nem az, ahol a csillagoktól alig választ el az ember világítási kényszeréből adódó fény-szemét, de azért a fényes Európa fény-szemetéből mégis világvégi kilátásnak látszik fölmenni a Hargitára, ahol az emberiség organikus múltján nosztalgiázók látástól elszokott szemét csak néhány tábortűz zavarja hanyatt fektében, amikor a fény-szmogtól szenvedő szemével másutt nem látott csillagokra bambul. Jó is az, ha van egy sarok, ahonnan kicsit arrébb söpörték a szemetet.

A fény mértékegysége a lux. Fiat lux, persze.

A látáshoz kell fény, egyre több fény hiányzik. Látni kellemes, de jó sokat kell hozzá dolgozni, egyre többet.

Látni emiatt gondolkodás.

Kellemes, de megterhelő érzés lustának lenni a gondolkodásban.

Répa egy reggel szokott élelemszerző körútjára indult, persze a "sikeres beszerzés" fogalmába, optimális körülmények között, nyilván, beletartozott a napi sikeres fél liter kevert (mi persze nem kevertet iszunk: a vodkát is lehetőleg százszázalékos naranccsal, nyilván az egészség kedvéért, csakis) beszerzése is, de ez, azaz a napi örömöt jelentő kevert aligha róható fel egy olyan hatgyermekes apának, aki egy május elsejéről elnevezett tisztáson nőtt fel, s e folyamatos majálisban való létezés nem kevesebbet jelentett számára, mint azt a hatvanas évek eleji paradicsomot, amikor a közeli várost nem világították még ki esténként oly bántó módon, és a cigánytábor öregjei még arról meséltek, hogy minden mindenkié. Anélkül azonban, hogy világos lett volna számukra a szomszédos bányavidék akkorra államvallássá lett ideológiája, mely a kommunális javakat eltérően értelmezte a nehezen megszerzett ipari javak táboron belüli szabad elosztását szorgalmazó, teknővájó beás cigányoknak a cukorfogyasztást szabadon szabályozó rendszerétől: ott, a cigánytáborban az volt a norma, hogy ha valakinél elfogyott a só, a cukor vagy bármi, akkor bemehetett a másikhoz, és minden további nélkül elvehette tőle