Kincses Réka Balkán-bajnok című filmjéről

Most elmesélek egy filmet.

2006 októberében Kolozsvárott, valamely győzelemről elnevezett, és e nevet azóta is híven őrző Győzelem moziban, magyarán az egykori tiszti kaszinóban láttam egy filmet, amelyről beszélnem kell. Az első perctől kezdve úgy éreztem: felszabadít az a bátor őszinteség, amellyel a történelem egy nem is mellékes szereplője irigylendő ironikus distanciával tud filmes nyelven szólni olyasmiről, amihez képest kevesen tudják vállalni a megszabadító idegenséget. Mindezt egy dokumentumfilmben - Kincses Réka rendezése, egyben én-filmje -, tehát úgy, hogy valamennyi szereplő arcával, hangjával és a vele szemközt álló filmessel való szembenézéssel együtt szerepel, mellőzve tehát a kommentár, a saját szerkesztésű mondatok mögé való elbújás mentsvárát. Kincses Réka az apjáról készített dokumentumfilmet, és én irigylem a bátorságát. Elmondom, miért, és bőven idézek is tőle, tán egyebet sem teszek, előbb azonban megemlítem: a most következő szöveg szándéka szerint és a film szándékához hűen nem akar sem történelmi, sem értelmező lenni. Arról van szó, hogy egy rendező filmet írt, egy befogadó pedig úgy érzi, ezt meg kell írnia. A filmet és a befogadást.

Olyan filmről van szó, melynek főhőse többnyire szürke selyem házikabátban szerepel a képernyőn. A kabát gallérja is selyem, ám bordó színű, szabása alighanem fregoli: bordó külsővel és ezüst nyakkal is lehet viselni, afféle jelképeként valaminek, amit nagyon őrzünk: annak, hogy a legbornírtabb időkben is volt némi, házikabátban kifejezhető méltósága az életnek, vagy nevezzük úgy: az elnyomás kísértésekkel és a szabályok kicselezési lehetőségeiben rejlő apró örömökkel megédesített kalandvilágának. Amit oly nehéz volt az elnyomás megszűntével elveszíteni, szerencsére mindig akadt valami, ami pótolta az üldözöttség érzését ott, Erdélyben, Marosvásárhelyen, és egész Közép-Európában. No és még valami: Kincses Réka filmje (Balkán bajnok, 87 perc) segít leírni a közeget, ahonnan jövök. Hálából megpróbálom leírni Réka filmjét, hátha neki segít ez valamit. Most egy ideig - míg egyszer meg nem szakítom a leírást - szikár leírások, némi ténymagyarázat és bőséges (kurzívval szedett), általam szerkesztett idézethalom következik.

A film főhőse gyakorlatilag a szerző, Kincses Réka, főszereplője Réka édesapja, Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd és minden tekintetben közszereplő. Különösen az volt néhány hónapig 1990-ben, ma inkább sértődött és mellőzött közszereplőnek neveznénk. És van egy jelenkori történelmi esemény, amelyet nem mertek (még) megírni komoly történészek, helyettük egy személyesen érintett akkori tinilány írta meg, kamerával. Egy apafilm, amelyben az apa maga a történelem. A történelmi esemény pedig a fekete márciusnak nevezett eseménysorozat, az 1990 márciusában felszínre törő érzelmek. Főhős és főszereplő: hőskép és énkép. Egy (majdnem) a pályán játszódó film. Politikai parkolópályán, érzi így a főszereplő, aki nem tudja megbocsátani a világnak, hogy nem ő a főhős. Bandukol a síneken, igazi román síneken, román vonatok között: elnézi a még a Monarchia idején lerakott pályát és az azon gördülő, agyongraffitizett, ötvenes években gyártott szerelvényeket az omlatag hídon, és közben azon elmélkedik: vajon hol siklott ki a politikai karrierje. Holott tekintélyes, a város életében súllyal bíró magyar értelmiségi család feje ő, olyan helyen élt midig is, ahol az emberek többnyire tudják, mi a dolguk elhúzódó háború esetén.

Nálunk otthon nem érzelegtek, hanem politizáltak. Kicsikoromban kiraktam Paul McCartney képét