Nem voltam Ilia Mihály tanítványa, eddig egyszer találkoztam vele személyesen, majdnem harminc évvel ezelőtt hallottam róla először, azóta is az evidenciák közé tartozik, mert mindenki a lelkemre kötötte, hogy Ilia Mihály ott van Szegeden, ha bármi történne. Abban az időben érettségiztem, kapcsolatainak perifériáján találkoztam először a nevével, diákjai emlegették, illetve tulajdonképpen mindenütt, mondhatni, tudni illett, hogy kit emlegetnek, soha nem írták különösebben körül, evidencia volt. Személyesen egyszer találkoztam Ilia Mihállyal: 1983-ban, abban az évben, amikor örökre kiutasítottak Romániából (és amikor nem lehetett még tudni, hogy az öröklét mindössze a ma már kurtának tetsző hét évig tart majd). Hívd fel Iliát - mondták nekem Kolozsvárott búcsúzóul azok, akikkel senki sem tudta, mikor találkozhatom ismét. Felhívtam, azonnal fogadott, amint Szegedre mehettem. Mindent tudott arról, ami velem történt, és mindenre kíváncsi volt, holott sohasem találkoztunk előtte. Megnyugtató volt, és otthonos. Ajánlotta, hogy mindenben segít. Végül nem Szegedre, Pécsre kerültem egyetemre. Ennek negyed évszázada, jó tudnom azóta is, ha igazán nagy baj volna, biztosan felhívhatnám.

Az Iliát. Idegen, sokkoló és mégis impozáns volt határozott névelőt hallani a tulajdonnév előtt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején Kolozsvárott. Egyfelől jelezte, hogy az illető - a hivatkozó és a hivatkozott is, Magyarországon él, azon a helyen, ahol - nem biztos, nehéz lesz, de reméljük - egyszer valamennyien élünk majd. Másrészt az is nyilvánvaló volt: ez a Magyarországon való reménybeli és szükségszerű élés nem lesz olyan roppant egyszerű, és az önbizalom meg egyebek mellett rejtett kódok ismeretére is szükség lesz, lásd ezt a névelőkérdést, de különben egy rendes bölcsész, íróforma vagy hasonló azért nem marad magára: lesz, ami lesz, történjen, ami csak történhet, Ilia ott van. Legalábbis ez volt az urbánus legenda, ahogy ezt ma mondanánk. Mindennek volt egy félelmetes, bár teoretikus verziója is: mi lesz, ha egyszer Ilia nem jelentkezik - ahogy például Gáll Ernő panaszkodik '80-ban: folytatódik egyéni elszigetelődésem, Ilia hallgat… (mint írta oly sokszor máskor is, ha Ilia Mihály egy ideig nem adott életjelet magáról, vagy valamilyen kérdésre nem reagált azonnal: ez egyet jelenthetett számára azzal, hogy leírták, hogy ő már nem is számít).

Nyilván olyasvalakiről beszélünk, akinek a jelenléte, a figyelme önmagában garancia volt arra, hogy a több ezer üzenet, levél, kérdő mondat és miegyéb címzettje még él, még számít, még nem lehetett elszigetelni, nem lehetet kinyírni, és van még hová fordulnia, ha végképp nagy a baj. Baj pedig folyamatosan adódott, persze: az erdélyiekkel egyéb sem volt, csak a gond. Nem volt ott sem gyógyszer, sem óvszer, se vaj, se hús, állandóan könyveket kértek, amikor még egy napilapot se igen lehetett becsempészni az országba, és nyilvánvalóan a legnagyobb szükség a kapcsolatok rendszerére és folyamatosságára volt, arra a hálóra, amelyet oly kevesen tudtak biztosítani. E kevesek nélkül elképzelhetetlen volna a magyar kultúra mai állapota. Nem ismernék egymást azok, akiknek szükségképpen ismerniük kell, nemzedékeket meghatározó kapcsolatok, irodalmi művek, levelezések nem jöttek volna létre, számosabban volnának azok, akik nem bírták volna ki például a romániai diktatúrát, a magyarországi kultúrpolitika gyilkosan megosztó stratégiáit, vagy nem élték volna túl a délszláv háborút, és egyáltalán: mondjuk Széchenyi nélkül is biztosan volna Magyarország, de az valahogy más ország lenne. …elképzelni is nehéz, mi lenne, ha ő nem lenne - írja naplójában a már idézett Gáll Ernő