 |
|
||||
NIETZSCHE - 1994/KÜLÖNSZÁM Szathmári Botond» A XIX. század második felében Európa már ismerte ugyan a keleti tradíciókat, de igen hiányosan, és sok ponton félreértve azokat. Az akkori orientalisztika alapvetően kevéssé tudott kilépni az európaiság szemléletmódjából, s annak fogalomkészletén keresztül értelmezte a keleti vallásokat, ami szükségszerűen vezetett félreértésekhez. Kőrösi Csoma tibeti szótára és nyelvtana is csak 1834-ben jelent meg, s jó néhány évtizednek el kellett telnie, míg elkezdték fordítani a tibeti buddhista szövegeket, márpedig e vallás szent szövegei a leggazdagabban ezen a nyelven maradtak ránk. Schopenhauer, Nietzsche ``nevelője" éppen az első európai filozófus, aki a buddhizmus felé fordult, és abból kölcsönözte fogalomkészletének egy részét, azonban félreértve, átértelmezve használta Buddha kulcsfogalmait: a dukhát (szenvedés) és a nirvánát (kialvás), s főleg a belőle levonható következtetéseivel tért el a Sákják Bölcsétől. Schopenhauer számára ez a világ a lehető legrosszabb, amely mély pesszimizmus felé sodorta a gondolkodót, szemben a Felébredettel, akinek a világ a szenvedések és örömök dualizmusának véget nem érő folyama, s aki közömbösen viseltetett a létforgatag iránt, azonban a kilépés, megvilágosodás lehetőségének tudatában optimista tant hirdetett. A buddhizmus mélyebb megértéséről azonban csak a XX. század harmincas éveitől beszélhetünk. Nietzsche és a buddhizmus kapcsolatát két módon lehet vizsgálni: az egyik tárgya Nietzsche gondolatai a buddhizmusról, a másiké azon szellemi kapcsolatok és egyezések, amelyek Nietzsche szándékától függetlenül fennállnak, s talán ez utóbbiak az érdekesebbek. <>Nietzsche, aki a vallásokkal mint hazugságszisztémákkal szemben állt, különböző módon viszonyult az egyes vallásokhoz. A buddhizmust is mint nihilisztikus vallást décadence-nek tartja, akár a kereszténységet, azonban realisztikus, objektív problémafelvetései miatt, mint az egyetlen pozitivista vallást, kiemeli a többi közül. Nietzsche számára a leginkább az a vonzó a buddhizmusban, hogy túl van Isten fogalmán. Buddha beszédeiben valóban nem foglalkozott Isten kérdésével, és a korai hinajána (kis szekér) buddhizmus ``isten nélküli" vallás. A buddhizmus másik erényeként azt emeli ki Nietzsche, hogy túl van jón s rosszon, így nem a bűnt állítja az erkölcstan középpontjába, hanem a szenvedések fölszámolását. A buddhizmus a cselekvéseket nem a jó és rossz dualitásán keresztül értékeli, hanem aszerint, hogy a megvilágosodást szolgálják-e vagy sem. Nem tanít valamiféle embertől függetlenül létező legfőbb jót, nincs kategorikus imperatívusza, azaz nincs kényszer a buddhista morálban. Az erkölcsi értékek önérdekből fakadnak, azáltal, hogy elősegítik-e a megszabadulást - ezt mint egoisztikus elvet örömmel üdvözli Nietzsche. A déli théraváda tradíció valóban az egyéni megvilágosodásra helyezi a hangsúlyt, individualista módon, azonban az északi mahájána (nagy szekér) hagyomány alapeszméje a bódhiszattva ideál, amely azonos a krisztusi résztvevő szeretettel. Erről Nietzsche feltehetően nem tudott. A buddhista gyakorlat a súlypontot az egyén belső átélésére helyezi, szemben a kinyilatkoztatott vallásokkal, vagy akár a tudománnyal. Buddha mindig az emberi élet realitására koncentrált, talán ő volt az ``első életfilozófus"? Nietzsche számára az is megnyerő, hogy Buddha elvetette az aszkézist, s hogy gyakorlatából hiányzik az ima. A nirvána fogalmát más metafizikai kifejezésekkel együtt (Isten, lélek, túlnani) Nietzsche illuzórikusoknak, hazugságoknak tartja, nem véve észre az alapvető különbséget e fogalom és a metafizikai kifejezések között. [Folytatás] Szathmári Botond » Bemutatkozás
|
|||||
