Már
kapható
SZABAD ÁLLAT
című
számunk!
2025.
SZABAD ÁLLAT
Az elme szabad állat, őtet sem lánccal, sem kötéllel meg nem kötözheted. Szép mondat, más kérdés, hogy Bornemisza Pétert épp ez zavarta, hogy az elme szabadon kószál, és bűnre csábul és csábít, mindenféle módon ki akar bújni a kötelmek alól.
Én meg épp attól tartok, hogy nem elég szabad, hogy mindig ugyanazon a nyomon jár, mint a vadállatok. Lustaságból-e, félelemből-e, de rendre a kitaposott csapáson indul el, és ha valami meg nem zavarja, végig is megy rajta, és kilyukad ugyanoda. Ha egyáltalán, szabadnak is kötött pályáin hiszi magát.
Ez eleve a másik szám lett. Nem magában áll, hanem az egyiknek a másikja. Volt az egyik, a 110-es, mondva lett, hogy legyen az anekdota meg azon a nyomon folytatva legyen Tolnai. És ez a 111-es meg ne legyen kötött, hanem legyen szabad, jöjjenek a szövegek, örüljünk, hogy még élünk, örüljünk, hogy még írunk, örüljünk, hogy még eszünkbe jut valami, ami szabad, mint állat.
A keselyű nem őshonos hazádban; meghívása csalétek kihelyezésével kezdődjön.
A test megkötözött. Negyvennyolc. / Negyvenkilenc. / Ötven. / Ötvenegy. / Ez elég fájdalmas. / De az elején még nem is annyira. / Hanem öt-hat-nyolc, nem tudom, / centiméter után kezd égetni. / Dörzsöl. / Ötvenkettő. / Ez fáj. Kötött pályákon a fájdalom.
Meg a szabad jugoszláv pánkok. Belekötözve a nyelvbe a saját fejükben. Belekötözve Mostarba, Ljubljanába, Rijekába, Novi Sadba, Suboticába.
hoću da znam da postojim / uradiću nešto smjelo i hrabro / jer još uvijek vjerujem u iste stvari / još uvijek mislim svojom glavom
Ez ilyen: rettegő vadállatok a nyelvben.
Nem akartunk Tolnai Ottó-számot szerkeszteni. Illetve: volt, aki szeretett volna, volt, aki nem. Én például nem. Mivel az Ex Symposion 83-as száma neki lett szentelve 2013-ban, páran úgy határoztunk, hogy egy Anekdota-számot szerkesztünk, hiszen Ottó az anekdota nagy szerelmese volt. Úgy írt, ahogy a bácskai (vajdasági) nagy mesélők általában. Egyik történetből tért át a másikba, majd vissza az előzőre, bevonva egy harmadik szálat, és így tovább. Mintegy szétírta, szétmesélte, hogy ne mondjam, dekonstruálta az anekdotát. Az volt benne a csodálatos, hogyha úgy tűnt is, eltér a tárgytól, valahogy mindig vissza tudott térni a kiindulóponthoz (olykor kiindulópontokhoz), és ezzel lezárta. Vagy épp nyitva hagyta, egy újabb lehetőség számára. Mintha a káosz lett volna a lételeme, és mint tudható, a káosznak van rendje, csak hosszú távon mutatkozik meg, nem látható, érzékelhető rögtön.
Ezt próbálta meg érzékeltetni Takács Tibor Faki az Azúr rizóma „forma nélküli”, informalista munkájával. Csicsóka-csendélet, ha jól látom itt a képernyőn nagyítgatva, csicsóka nélkül.
A veszteség, a veszteségünk mégis Tolnai-számmá tette a mostanit. Ez nem csoda, hiszen szerkesztőségünk elnöke, lángoló exfőnixmadárként, mindig is ott fog védőn lebegni fölöttünk, kiterjesztett szárnyával.
A szerkesztők szerkesztője, ahogy otthon nevezték, neveztük. Azt csak remélhetem, hogy nincs vége.
